Itt vagyunk Rishikeshben. N-el jöttem, A férjet pedig fájó szívvel haza kellett engednem. Úgy van, hogy én 2 hónapot voltam Dél-Indiában, Mysore-ban. A férj az uccsó 3 hétre becsatlakozott. Az újratalálkozás vele igencsak intenzív volt. Mi még sosenem voltunk ennyit külön, és nem is akarom ezt rendszeresíteni 😁 Nekünk annyira jó együtt, hogy egyedül már nem is természetes lenni. Egyszerűen ez most így alakult, hogy így külön legyünk, nem terveztük.
Szóval 5 hét magammal levés, ami egész egyszerűen csodálatos volt. Újra felfedezni magam, hogy mennyire vicces vagyok és érzékeny, és milyen egyszerű rendet tartani, ha csak magam után kell pakolni. Elmélyültem a gyakorlásomban, énekekben és dobolásban, és közben meg számoltam vissza a napokat. Hihetetlen mennyire tudjuk befolyásolni, hogy mire fókuszálunk. Úgy, hogy nem is figyeltem arra mennyire hiányzik Dani sokkal sokkal könnyebben eltelt ez az 5 hét, és sokkal többet hoztam ki belőle mint valaha is gondoltam volna.
Aztán eljött az éjjel mikor megérkezett hozzám Indiába. A teraszon vártam, és vártam és vártam. És aztán el sem akartam hinni, mikor közelítette a házat. Csak a hihetetlenül egyedi mozgása volt az ami meggyőzött arról, hogy igen, ez Ő. Hosszú percekig öleltük egymást, és elmerültünk. Mint egy nyálas film, csak a zene hiányzott. Aztán ezt napokig folytattam, csak néztem és elmerültem. Furcsa volt ujra nem egyedül lenni, és ugyanakkor meg szívfacsaróan gyönyörű. Mikor annyira fantasztikus az érzés, hogy szinte már kellemetlen, mert nem fér a lelkedbe. Jöttünk-mentünk, gyakoroltunk, beszélgettünk, nevettünk. Aztán egy ilyen védikus muksó tanácsára (Dani tanára) komoly „diétába“ kezdtünk… Csak szattvikus ételek, és azt is úgy hogy csak és kizárólag mi készíthettük el. Tehát no hagyma, no gomba, no fokhagyma, no kávé, no fűszeres kaják… Na hát ha szereted az Indiai kaját, akkor megérted, hogy mennyire nehéz lemondani az indiai indiai kajáról… Úgyhogy beindult a szattva vonat, mindemellett egy ilyen hosszabb mantrát kellett még ismételgetni napi kb 800-szor. Daninak az ilyesmi nagyon könnyű, de nekem… nekem is megy, de nem könnyű :D és akkor enyhén fogalmaztam. De úgy voltam vele, ez egy ilyen lemondásos kihívás amit igenis megpróbálok tiszta szívvel és fejjel és hatékonyan és átgondoltan végignyomni, és amúgy sem vagyok egyedül benne, szóval miért ne menne. Nem nyafogok mert annak nincs értelme. És ez meglepő módon ment is. Nem tudom, hogy a kaja miatt vagy mert már egy jó ideje a mantrák földjén pihentetem a lábikómat, de elfogadtam, hogy most ez a feladat és csak csináltam. Persze az első párszáz mantra után egy nyáltócsában ébredtem. Mint akit leütöttek úgy aludtam, de mikor felkeltem folytattam tovább. A végére már talán egyszer sem aludtam el. Átgondoltuk mi legyen a reggeli, ebéd, vacsora, megtanultunk mikor mantrázunk és mikor intézzük a többi dolgot és működött. Egyikünk sem stresszelt rá, csak csináltuk és segítettük egymást. És jelentem: lehet szattvikusan élni!! Ha nekem megy, akkor bárkinek mehet.
Ennek a csodálatos 12 napos szösszenetnek a végén egy tűzszertartással zártuk a bulit. Volt már pár ilyesmi az életünkben, de ilyen viszont azért mégsem :D Nálunk általában egy pap van, egy pici tűz egy kókuszdió és a yantrát általában én rajzolom rizsliszttel.. Na most 3 pap volt, 2 gigantikus színes, gyönyörűen kidolgozott yantra, megannyi kókuszdió, virágok mindenhol és egy hatalmas tűztér. Én szaloncukornak öltözve (értsd: száriban) Dani meg szellemnek ( gyakorlatilag két lepedővel volt körbetekerve) így mentünk végig az utcán és tértünk be a házikóba ahol az esemény zajlott. El is kezdődött, Dani már egy csomó minden mantrát tud ám amit a papok, így kicsit megilletődve az elején de annál bátrabban a végén, már ő is énekelt. Atya ég, hogy én mennyire büszke vagyok rá. Közben kapja az instrukciókat, hogy ide locsolj egy kis vizet, oda tegyél virágot, ismételd ez azt amazt, abrakadabra csiribú csiribá OM. Egyszerűen gyönyörű volt látni a férjemet egy olyan közegben, ahol maximum azért feszeng mert annyira izgatott, hogy tényleg ott lehet és énekelheti a mantrákat. És nem azért mert kényelmetlenül érzi magát hogy ő van a középpontban vagy mert valakivel tárgyalnia kell. Egy kisebb csoda történt ott akkor azt hiszem. És nem csak azért, mert nem fulladtunk meg a füstben :D Tudod van az az érzés, mikor tudod, hogy most valami nagyon jelentőségteljes történik, de nem azért mert azt mondják, hogy az az, hanem érzed, a hideg is kiráz talán. Mint egy esküvőn ahol a pár tényleg szereti egymást. A szeri végén kaptunk reggelit, egy kis hamut egy kis vizet, gyümölcsöt, egy csomó házi feladatot és még aznap el is hagytuk Mysoret.
Danival és N-el együtt mentünk Bangalore-ba ahonnan a pipik Rishikesh Dani pedig Budapest felé vették az irányt. Az út Mysore-ból Bangalore-ba kb 4 óra extrém zötykölődés. A lelkedet is kirázza az út és az autókból szerintem kifelejtett tehát nem létező lengéscsillapító. Na ez most 4 óra helyett 3 óra lett… szóval majd elhánytam magam mikor kiszálltam. Mostanra már megérkeztünk Rishikeshbe, Dani meg haza. Ez után az intenzív időszak után elválni Danitól olyan volt, mintha egy érzékszervemet vették volna el. Egyedül feldolgozni amit együtt csináltunk végig, nem tudom hogy fog-e menni, vagy majd csak ha újra együtt leszünk!? És ő nyomja tovább az ipart, én meg itt pancsolok a Gangeszben… na hát nem egy jó érzés mit ne mondjak, de valamiért ez most így van. Tudom, hogy eljön az idő mikor világossá válik majd számunkra, hogy miért is vagyok én most itt, ő pedig ott.
Az itteni kalandjainkról majd egy későbbi írásban mesélek remélem hamarosan. Addig is a Gangesz legyen veletek :)
Om Tat Sat.