2020. február 5. Mysore - Fájdalom.
Sokat gondolkoztam, hogy megosszam-e ezt másokkal, mert biztos sokan féltenek, vagy magukat féltik és felháborodnak azon, hogy olyan dolgokat csinálok amivel „szenvedtetem“ magam. Például az anyukám, mondjuk az valahol természetes, hogy nem tudja szó nélkül nézni ahogy szenvedek :) de ne szaladjunk ennyire előre.
Napok óta tulajdonképpen mozdulatlanul fekszem fizikailag, mert annyira fáj mindenem a testem-lelkem. Ezt a jógás közösségben jógaláznak hívjuk (nemrég tudtam meg, hogy van neve). Általában egy napig tart, de most nekem sokkal később jött mint szokott és úgy tűnik tovább akar maradni (2. napja nyomom az ágyat). Ez egy olyasféle fájdalom mint amit láz közben érzel, olyan teljesen mélyre ható égető, de mégis éles egész testet érintő fájdalom ami kifáraszt és elgyengít. És az elmédben is érzed, mintha felgyulladt volna az ingerületátvivő anyag az idegsejtjeid között. Szóval elég vacak állapot.
Míg ebben a parázsállapotban fetrengtem el is gondolkoztam ezen a dolgon, hogy minek is csinálok magammal ilyesmit. Igazából azon gondolkoztam el, hogy miért nem érzem, hogy ezt vagy azt nem kellett volna, csinálnom csak azért, hogy ezt elkerüljem. A környezetemben kb minden arról szól, hogy érezd jól magad, légy boldog, valósítsd meg az álmaid… bla bla de nagyon vigyázz!! nehogy véletlenül valami rossz történjen veled, és átlépd a határaidat. Tartsd azokat tiszteletben és vigyázz magadra. De hol van ez a határ? Ki határozza meg a határaimat? Nyilván én, de mi alapján? Azt veszem észre, hogy a legtöbb ember ezt a határt a komfortzónájának határával teszi egyenlővé. Pedig ez hülyeség. Nem lesz bajod attól, ha mondjuk másik útvonalon mész melózni, legrosszabb esetben felfedezel valami újat. Én biztos nem tudok a komfi zónámban fejlődni (szerintem te sem) Ha így élnék akkor nem lennék most itt Indiában egyedül, mondjuk jógalázam se lenne, de az eddig eltöltött csoda idő sem, ami így nyögve-fetrengve méginkább értékesnek tűnik. Itt fekszem és imádom hogy szenvedek. Azért mert nem a szenvedés a lényeg. E szenvedés nélkül nem is látnám azokat a dolgokat amiket nap mint nap röhögve végigcsinálok, nem értékelném azt, hogy mennyire életerős vagyok, és mennyi csoda sétál velem szembe kb minden pillanatban. Közben meg nincs bennem félelem, mert ez csak egy állapot, nem kell elmenekülnöm, nem kell erősnek lennem, szépen leülök vele és megvárom amíg magától elmegy. És ez csak az egyik aspektusa ennek az egésznek. Egyébként ehhez a hozz álláshoz nagyban hozzájárult az, hogy egyedül vagyok. Ilyenkor nem színészkedik az ember, hogy jaj de mocskosul vagyok, és ápolj és szeress (aminek egyébként ha nem vagy egyedül nagyonis van létjogosultsága, igenis jogunk van betegnek lenni) hanem csak a tiszta érzések, érzetek vannak, na meg a gondolataink.
Most nézzük meg a másik gondolatfonalat amin elindultam. Hogyan jutottam ide és mi vitt engem ahhoz a ponthoz, hogy gondolkodás nélkül ma is gyakoroljam azokat a gyakorlatokat amik ellen a testem minden porcikájával küzd. Hát itt van ez az ashtanga jóga kéremszépen. Ezzel az van, amit már ezerszer hallottatok tőlem, hogy nagyon nehéz. És ezt nem azért mondom mert sajnálni kéne engem miatta, vagy, hogy felnézzetek rám mert mennyire király vagyok, hogy ennek ellenére nyomom, hanem azért mondom, hogy érezzétek a súlyát. A súly ami alatt napról napra hétről hétre évről évre összetörök és még erősebben éledek újjá, egy új lényként. Jaj főnix vagyok 🤩 Ez az életvitel szembesít minden szennyemmel ami bennem van. Vagyis amiről azt hiszem, hogy a szerves részem, és tök normális pedig tulajdonképpen csak egy válaszreakció kis naív gyermek énemtől aki ezt tanulta meg eddig. A teljesség igénye nélkül:
-ami nehézkes attól tartsd távol magad (lustaság)
-ami fáj vagy rémisztő attól egyenesen menekülj (félelem és reszketés wááá)
-ha nincs motivációd hagyd abba (közöny).
Kb ezek a legnagyobb szemeteim amikkel szembenézek nap mint nap, és nem mondom, hogy már oké vagyok velük, de haladunk. Úgy működik, hogy én ezeket tudomásul veszem és egyszerűen folytatom a jógázgatást mert eldöntöttem és kész, ami miatt pedig eldöntöttem egy egyszerű gondolat amit egyszer olvastam, hallottam, láttam, fingom sincs hogy hol (lehet hogy álmodtam) és úgy gondoltam itt ez az élet hogy kipróbáljam, működik-e. Valahogy így szól a lényeg amit én kiszűrtem belőle: „Ne kezdd el az astanga jógát, mert felforgatja az életed. De ha elkezdted, ne hagyd abba.“ Hát elkezdtem és felforgatta, szóval most a második résznél tartok. Ne hagyd abba. Az elmúlt évem elég nyögvenyelős volt jóga téren, de sose éreztem igazán, hogy abba kéne hagynom. Igazából ez egy döntés. Elkezdtem, és kitartok mellette. Ennyi. Nem kell itt vetyengeni, hogy „jaj lehet nem is jó nekem ez a jógairányzat“ „jaj ez lehet hogy egy jel, hogy abba kéne hagynom“… ez egy hülyeség, nem jel. Éreztem a hívást és eldöntöttem, hogy jógával ajándékozom meg az életem. Kész. Jött az astanga ami nagyon rövid idő alatt a csillagok közé repítette lényem minden rétegét. Aztán meg a földhöz vágott már megannyiszor, de minden alkalommal több és jobb ember, nő, asszony, és barát lettem. Nem lettem kevesebb általa, és nagy hatással volt rám. A határaimat én szabom meg. A döntéseimet is. Tulajdonképpen döntésekből áll az egész napunk és életünk. Én úgy döntök, hogy jól érzem magam. Én úgy döntök, hogy nem korlátozom le se az elmém se az életem azzal, hogy „nem vagyok rá képes“ Képes vagyok a legvacakabb helyzetekből is kihozni a legtöbbet, mert így döntöttem. Mert az én határaim egyrészt nagyon határozottak és vigyázok magamra (persze fizikailag is, de itt sokkal inkább a lelki határokra gondolok, nem töltök pl időt olyanokkal akik az agyamra mennek), másrészt nagyon rugalmasak és nyitottak. Nem hagyom, hogy egy apróbb vagy éppen nagyobb fájdalom eltántorítson a céljaimtól. Most éppen attól, hogy a tanárommal gyakorolhassak, mert nekem ez nagyon fontos, és mert így döntöttem reggel, még akkor is ha fáj.
Mindent egybevetve, a fájdalom tulajdonképpen tényleg sok mindenre megtanít engem, és elképesztően örülök, hogy nem csak fizikai szinten valósul meg ez a tanulás. Az értékrendemet teszi helyre, hálát hoz az életembe, és időt meg alkalmat ad nekem, hogy ezeket a dolgokat tudatosítsam.
Szóval - Pain is good!
Om Tat sat