Egy napja vagyok még csak itthon és minden kusza bennem a jelenlegi világ-helyzettel kapcsolatban. Majdnem 3 hónap Indiában levés után nagyon bizonytalan és kiszámÃthatatlan utakon végre hazakeveredtem. Sokmindent érzek és a gondolataim kavarognak, mint a kutyulós kávé. Ezt próbálom a következÅ‘kben képernyÅ‘re vetni…
Egyrészt itt van mögöttem ez a nem rövidke de annál tartalmasabb idÅ‘szak, amikor is újra magamra találtam, újra szerelembe estem, megváltoztam, és a világ mint egy furcsa görbe tükör visszájára, ki-be fordult önmagából beletükrözve a szemembe a nap sugarait, megvakÃtva és felmelegÃtve, begyújtva majd magamra hagyva a szobámban. Most komolyan mi történik?? Az hogy magamat nem értem azt már megszoktam, és kezdek egész jól elevickélni a saját belsÅ‘ bolygóm felé tartó úton. De hogy a világ kÃvül ilyen bizonytalanná váljon ilyen hirtelen!? Egy filmben érzem magam megint, ami most nem egy romantikus szösszenet nem is egy vÃgjáték mint amiben általában élek, hanem valamilyen posztapokaliptikus dráma. Tudjátok amiben semmi nem történik igazán, csak az a kissé szorongó ámde kÃváncsi érzés vesz erÅ‘t rajtad, hogy most mi lesz? És nem tudod kikapcsolni a filmet, bármennyire is eseménytelen, nem állÃthatod meg ebben a pillanatban, nem maradhat Ãgy minden, akkor hiányérzet lenne és elkeseredés. Szóval nézem ezt a fura világot, mostmár onnan, abból vagy ahhoz közelÃtÅ‘ állapotból ahonnan sok városlakó velem együtt. Nézünk ki az ablakon. Március 23 és esik a hó szakadatlanul. Ez alapjáraton megérne egy hanyattesést, de erre már ügyet sem vet a szociális falam. Talán ez az a momentum amikor is tudatosÃtom magamban, hogy kicsit mindenki be van szarva. Na nem a vÃrustól, sokkal inkább a bizonytalanság lassan aljasan bekúszó de egyre erÅ‘södÅ‘ érzésétÅ‘l. Ez az állapot rám is hat, az érzékenységem nem akar visszafejlÅ‘dni, bármennyire is szeretném, szinte érzem a szomszédaim aggodalmát. Én nem vagyok beszarva, egyszerűen hallom magam körül a csendet, és a halk kissé sértÅ‘ tehetetlenséget ami szépen lassan mindenkit maga alá temet. Bizonytalan léptek az utcán, bizonytalan bevásárlókocsi, bizonytalan élet, bizonytalan jövÅ‘. Egy bizonyos most, hogy magány. Magányosak vagyunk, de azért mindenki érezheti, hogy ez a magányosság kollektÃve történik, amikor is már nem beszélhetünk végtelen magányról. Az én magányom a te magányod is. Mert mindannyian ebben a jelenben élünk. Most is. Most is, és még most is. SÅ‘t mi több, a hirtelen birtoklást, pánikot és halmozást lassan felváltja a befele-kifele figyelés. Sok helyen olvasom, hogy ha nem tudsz kimenni, menj befele vagy ilyesmi. Persze ezt sokféleképpen lehet értelmezni, és aki mondjuk jártas a meditálásban, imádkozásban, önreflexióban meg hasonlókban, annak ez nagyon király tanács, de talán többen vagyunk olyanok akik általában kÃvül vagyunk. Talán nekünk nem olyan egyértelmű a befele figyelés parancsra. Még nekem sem, pedig én minden reggel törekszem erre, hosszú perceken, órákon keresztül. Mi marad hát? A folyton cselekvés egy ilyen önkéntes karanténban hamar elfogy, vagy a hÃrek bámulása túlságosan a kétségbeesés szakadékába taszÃthat minket ami megintcsak zsákutca. Mondjuk gyerekekkel elég kreatÃvnak is kell lenni gondolom, ami még plusz idÅ‘re leköt minket. De viszonylag hamar kénytelenek vagyunk/leszünk valami igazán értelmeset csinálni. Mondjuk magunkkal lenni? Alkotni? Akinek ez nem megy, vagy már elég az szépen elkezdi felkeresni talán a szeretteit, telefonon, vagy videócseten a barátait. Talán szép lassan elkezdünk a nagy magányunkban egymás felé fordulni. Lehullanak az Én, Enyém érdes szúrós rétegei, és lassan felsejlik a kivételesen Å‘szintén feltett, közhelyes és a hétköznapokban uncsi, talán lehangoló kérdés „hogy vagy?“
Ez az én fikcióm ennek a drámának a befejezésére. Mert hiszek a happy endekben, jobban mint a világvégében. Talán vannak csodálatos oldalai ennek a jelenlegi bizonytalan, félelmetes, és magányos helyzetnek. És vajon lehetséges, hogy erre figyeljünk? Mondjuk arra, hogy hogyan tehetnénk jobbá a napjainkat, sÅ‘t mi több a szeretteink napjait, sÅ‘t mi több ismerÅ‘seink, idegeneink napjat. Mondjuk egy kicsit ha figyelünk egymásra abból biztos nem lehet baj. Én Ãgy döntök most. Én ezzel a gondolattal vonom magam az önkéntes karanténba. A szeretet gépfegyverét használom majd, ha az unalom, tehetetlenség, szorongás vagy hasonló zombik támadnának rám.
Om Tat Sat