Evelin-pillanat

2020. január 15. Mysore, India

Itt vagyok ezen a csoda helyen. Nincs is kérdés ez is az otthonom. India annyira furán természetes nekem, mint bármely más ország, vagy kultúra sem. Hihetetlen volt ide, ebben az egyszemélyes minőségben megérkezni. Mert most egyedül jöttem. Persze ez nem egy ilyen zord és szomorú állapot számomra, a hihetetlent úgy értem, hogy új élmény. Ritkán találkozik az ember lánya ilyen idősen ennyire új dolgokkal. Hát én idén több új dologgal is találkoztam, pl magammal többedízben, és úgy fest ez a kapcsolat tovább folytatódik. És ez a románc nem feltétlenül kell, hogy hasonlítson egy szappanoperára. Rájöttem, hogy én vagyok a rendező, és akkor már miért ne lehetne ez egyszerű? Mióta így állok magamhoz, elfogadóan szeretettel és tisztelettel, egyrészt nagyon jó nekem, másrészt meg igen hamar találkoztam olyan mintákkal automatikus játszmákkal, (legyenek azok akár csak gondolatfoszlányok amiket pörgetek folyamatosan) amik tulajdonképpen belém nőttek szépen az évek alatt, és nemhogy nem tudom őket kiszedni, valahol nem is akarom. Na ez a nem annyira vidám része a dolognak :D Nekem sincs szójakolbászból a kerítés. Tudod, hogy ez a gondolat meg az a reakció nem te vagy de mégis magadhoz öleled, és még talán babusgatod is, és elkezded megmagyarázni magadnak, hogy miért jó, hogy ebben a szituációban így vagy úgy viselkedtél. Na hát többek között ezzel dolgozom most. Mögé menni a dolgoknak és meglátni azt az igazi lényt aki a mindenféle indákkal és tövisekkel körbenőtt kupac közepén bujkál előlem. Rohadtul nem egyszerű, de mégis gyönyörű. Így egyedül van alkalmam megpihenni és - figyelem most kulcsmondat jön (szerintem) - NEM ANALIZÁLNI, CSAK ÉREZNI. Beleengedni magam a saját világomba. Magamat nézem úgy igazán. Ez a gyakorlatban a következőképpen néz ki nálam. Megpróbálom nektek képletesen leírni, mert nyilván nem lehet szavakkal megfogalmazni. Mondjuk általában ülök mikor ezt csinálom. Megállok egy pillanatra, mindenképpen körbenézek, hogy mi vesz körül. Akár egyedül vagyok, akár egy étteremben, akár az utcán, akár a shalában. Eddigre már tuti, hogy mosolygok, mert érzem az erőmet. Kinyitom a lelkem és hagyom kiáradni. Kiöntöm mindenhova. Nem úgy hogy elkezdek bömbölni meg ilyenek, ennek semmi köze a testhez, csak a lelkemmel próbálom érezni, hogy mit is élek át és hogy ebben ki vagyok én, melyik az a részem aminek ezt az érzést köszönhetem. És amint agyalni kezdek persze eltűnik az egész. Evelin barátnőm szerintem ugyanezt vagy valami ilyesmit csinál és ezt elnevezte egy barátja Evelin-pillanatnak. Szóval ilyen Evelin-pillanataim, sőt néha perceim vannak. Ez egyfajta érzelmi koncentrációs gyakorlat, amivel magamhoz kapcsolódom. Ez először csak akkor ment mikor nem csináltam semmit. Mostmár akkor is megy ha mondjuk énekelek vagy dobolok, vagy táncolok, vagy írok, vagy zenét hallgatok. Tök jó lenne, ha egyszer erre akkor is képes lennék, amikor idegbeteg vagyok.

Ezeket amúgy azért írom le, mert ha másnak megfogalmazom, akkor tudom igazán magamnak is megfogalmazni. Valahogy nekem az írással aktiválódik és oldódik meg egy csomó minden. Gőzöm sincs mások ezt hogy a fenébe csinálják, ha ez nem lenne, tutira megbolondultam volna már. Szóval lehet még jelentkezem hasonlókkal, ha arra érdemesnek találom megosztom majd veletek :)

Om Tat Sat