2020. február 10. Mysore
A következő bejegyzés a gyakorlásomról fog szólni. Azon belül is a kettes sorozat van most éppen terítéken a kicsi szívemben. Azért ez a téma, mert most ezen van az én fókuszom is, másrészt meg gondolom titeket is érdekelhet, én is mindig örömmel olvasom azok beszámolóját akik éppen Mysoreban gyakorolnak, na de ez nem olyan lesz mint amiket olvasni szoktatok :D
Heti 6szor gyakorlok itt mysore-ban is, ugyanúgy mint otthon. Tulajdonképpen asszem 5 éve nyomom ezt a stílust és ez már marad valamilyen formában életem végéig. Maga a gyakorlás a main shalában számomra egyrészről olyan mintha az astanga mennyországban nem is matracon hanem felhőn gyakorolnék, a sorozat nagy részében legalábbis. Hopp észre se veszem vége van az állóknak, hopp már navasana és jöhet a kettes. A kettes sorozat az amikor már nem tudok nem jelen lenni. Annyira megerőltető és odafigyelést igénylő számomra minden benne, hogy egyszerűen ott vagyok. Lelkesen és fókuszáltan haladok reggelente légzésről légzésre, egy bizonyos pontig. Saraswathi mindent lát és figyel, nagyon erősen jelen van, erősebben érzem figyelmét mint valaha, ez nyilván segít a koncentrálásban és az ember lánya akarva akaratlanul is odateszi magát.
Hogy is van a mondás? Nem mondhatom el senkinek elmondom hát mindenkinek. Íme kitálalom most nektek az astanga dark side-omat. Ahogy ezt már talán megszokhattátok tőlem. Jelenleg a gyakorlásom egy asana-nál rostokol (dvipada sirsasana) már több mint egy éve ami a kettes sorozat egyik „kulcsászanája“ -na persze-, ez a bizonyos láb/lábak a fej mögött pózok. Ez az ászanacsokor még ráadásul számomra annyira kivitelezhető ezekkel a rövid lábakkal mint egy anyakocának. Úgy érzem magam közben mint egy keljfeljancsi aki éppenséggel csak felkelni nem tud… Na most egyből a közepébe vágtam, de hát mit csináljak, már itt vagyok egy hónapja és mostanra tetőznek a szélsőséges, azaz imádom a gyakorlásom - elegem van a gyakorlásomból állapotok. Az egész elmúlt egy évnek és mindennek a feszültsége a gyakorlásom ezen pontján koncentrálódik. N azt mondja (ő mellettem szokott gyakorolni) hogy már előre érzi mikor közeledem ehhez a ponthoz, mert felrobban a levegő a matracom közelében. Hát nem csodálom, hogy ezt mondja, ha tudná mit élek meg közben?! Több mint egy év, reménykedés, elfogadás, küzdés, elengedés, újabb elfogadás, nagyon küzdés, teljes lemondás és ezek kombinációja után, most itt vagyok Mysore-ban ahol benne van a levegőben, az „új ászanát akarok“ „nagyon szeretném végre megcsinálni ezt vagy azt a pózt“ és a „nagyon szeretnék új ászanát, de nehogy észrevegye rajtam valaki“ energiája. Akármit is csinálok ez a nagyon erős akarás rám is hat. Az elején nem érdekelt, de ahogy telik az idő egyre hangosabb az ego, naná, hiszen pont, hogy szeretném lecsillapítani. Jelenleg itt állok ebben a gödörben és az az érzésem, hogy ahogy ki akarok mászni belőle, csak még mélyebbre túrom magam. Nem tudom veletek volt-e már ilyen gyakorlás kapcsán, velem már többször is, de még sose tartott ilyen sokáig. És amivel ilyenkor a világból ki lehet engem kergetni, egyrészt a kéretlen tanácsok, mindenki ismeri szerintem, de ez már lepereg szerencsére. Egy AHA-val és némi morgással el tudom intézni anélkül, hogy a kelleténél jobban kiakadnék. És az „engedd el és akkor jönni fog“ vagy „jön amikor jönnie kell“ mondat… Hát basszus ha ezt mégegyszer bármi kapcsán valakitől megkapom, meg fogom kérni, hogy szívja vissza, mert már annyiszor hallottam olyan mérhetetlen ürességgel mondva, hogy ez az üresség fogja a hitemet végérvényesen agyonnyomni. Tudom, hogy shanti shanti, de nekem belül lángol a tűz és ezt nem lehet egy „engedd el“-el elintézni.
Ezt a tüzet gondozni kell és táplálni és szeretgetni, beszélni róla és megélni, ha nem veszek róla tudomást akkor észrevétlenül fellobban és elemészt mindent magam körül. Na meg tudom én, hogy el kéne engedni, szerinted nem tudom?? De teljesen más mondani, tudni, és csinálni. Azon vagyok, hogy megbocsássak magamnak, hogy túllépjek dolgokon és elengedjem ezt a csodálatos ragaszkodást ami ezen a gyönyörű helyen tart engem minden pillanatban. Nyilván ez a kis pózocska leképezése ennek a látszólag soha véget nem érő szenvedélyes táncnak amit a ragaszkodás-elengedés-szeretet bűvös háromszögében járok önmagammal, vagy valami ilyesmi, igazából nem tudom, csak tippelek.
Jelenleg itt tartok, és halvány lila gőzöm sincs mi lesz ennek a kimenetele. Még egy év kísérletezés a rémségek kicsiny boltjában? vagy új kihívások? Ja mert az ezután következő ászanák fogják igazán kiverni nálam a biztosítékot, ez is tuti :D Mintha a semmibe csónakáznék egyedül iránytű nélkül, olyan nekem ez a kettes sorozat. És ez a semmi valamilyen mesébe illő gyönyörű köd. Tele misztériummal, sötétséggel, fénnyel és új dimenziókkal. Nyilván az ismeretlentől való zsigeri félelem átitatja ezt az utat is, de most sem erre fókuszálok. Megpróbálom egyrészt tényleg magamat látni benne, másrészt a szeretetet felfedezni ebben az egészben, még a dvipada-ban is. És elvárások nélkül pusztán kíváncsisággal várni a következő epizódot. Szólok ha sikerül :D
Om Tat Sat