Barátság? Barátság!

2020. január 31. Mysore

Miután megérkeztem Indiába és realizáltam, majd magamba szívtam a magány csodákkal kivarrt csipketerítőjét, találkoztam emberekkel is magam körül. Mert ugye nem egy barlangban elvonulva csak a gyakorlásomra koncentrálva élek, nem ezt az utat választottam magamnak, hanem ennél sokkal nehezebb, viszont izgalmasabb és vidámabb életet. Ahol is a különböző lényekkel keveredek, akik hasonló érdeklődéssel nyitják magukat a világ felé. Az ebből fakadó különböző minőségű elméleteimről és vívódásaimról fog szólni ez a poszt, mindezt az indiai utam lencséjén keresztül.

Szóval megjöttem, túl vagyok az első parákon és nagyon jól vagyok. DE. Igen mindig van egy de :D az van, hogy van még itt pár magyar némber rajtam kívül. Az egyikük egyike a legjobbaknak akiket barátnőként nevezek. Azért csak egyike, mert több legjobb is van. A mi kapcsolatunk biztosan nem evilági, nem is olyan régóta ismerem és nem is vagyunk olyan sokat együtt. Mégis mikor időt töltünk egymással, egy gyönyörű embert látok magammal szemben akinek csupa jót akarok, semmit nem várok el tőle, csak szeretek a társaságában lenni, együtt nevetni, sírni vagy valami keményebbet tolni, mondjuk egymás mellett gyakorolni a kitekert megerőltető pózokat. Ez így van mióta ismerem… Kész passz! Elég sokat gondolkoztam ezen, mert ez egy olyan dolog ami nem fér a fejembe. Olyan nincs, hogy valakit alig ismersz és ennyire szeretsz. Kellenek évek, meg kell, hogy ismerd, és amúgy is, honnan tudnám milyen igazán? Legalábbis eddig azt hittem szükségem van ezekre a dolgokra egy barátsághoz. Aztán abbahagytam egy ideje az ezen való agyalást, amikor valami nagyon durvát toltunk együtt. Úgy gondoltam, semmi értelme az agyalásnak és fogalmak alkotásának, a dolgok kis szelencékbe gyömöszölésének, bekorlátozni az érzelmeket az agyammal, és a nyelvvel??!! Micsoda abszurd hülyeség. Azóta csak szabadjára engedem a szeretetem, mint egy tigrist, aki addig az állatkertben volt. Hát mi lett ennek a következménye? Sokkal több, meglepően sok és sokkal mélyebb kapcsolatok töredéknyi idő alatt. Amik nem elváráson és megszokott kis körökön alapulnak, mint pl: „hogy vagy?“ „milyen napod/heted/utad volt?“ Persze itt nem a kérdésekkel van a gond, mert ebben a közegben is feltesszük őket, de valahogy más az íze. Ha megkérdek egy ilyen hozzám közel álló embert, hogy hogy aludt akkor valóban kíváncsi vagyok rá, és nem azért kérdezem, mert megszoktam ezt a kérdést, vagy mert én valami extrémet álmodtam és szeretném ha ő is megkérdezné … bla bla. Ha furát álmodtam egyszerűen elmondom. És ha nem érdekel hogy mit álmodott egyrészt nem kérdezem meg, nincs ez a kényszer, másrészt ha untat, akkor végighallgatom, majd elmondom (megpróbálom kedvesen) hogy ez tök uncsi volt számomra. Valahogy úgy működik ez az őszinte szeretetteljes dinamika, hogy mivel semmilyen bántó szándék, vagy dac vagy bosszú nincs abban amit mondok, ezért a másik fél nagyon hálás az őszinteségemért, és valószínűleg jót röhögünk, és máris megvan az aznapi mosolygenerátor. Ez az egyik nagy különbség számomra, az emberek és a barátok között. Elég nyers tudok lenni, és aki nem lát engem, mármint tényleg engem, az magára is veszi és meg is sértődik a nyersségemen és az őszinteségemen. Magára veszi, pedig a dolog nem a személye ellen irányul, csupán egy nézőpont, ami az elmémben, vagy éppen a lelkemben született. Hát ezzel meg úgy vagyok, hogy az az ő baja, ha ezen besértődik. Ha valaki nem képes befogadni engem annak ellenére, hogy a lehető legjobb énemet tálcán kínálom neki, akkor elmegyek, és pukkadjon meg ott ahol van. Nem fogom az időmet ami annyira rövid és értékes olyan lényekkel, szituációkkal tölteni, amik nem arra késztetnek engem, hogy élvezzem, szeressem és tiszteljem az életet. Ezek a szituk, amikor belemegyek, kis pitiáner játszmákat és ezáltal kényszereket szülnek az elmémben, amik egyre csak távolítanak engem a célomtól. Legyen az a cél a samadhi, vagy az, hogy jókedvűen eltöltsem a reggelimet. Úgyhogy most az új friss és őszinte barátságaimban merítkezem. Ezekkel kényeztetem magam nap mint nap.

Az, hogy N itt van, számomra egy hatalmas katalizátor a magammal töltött időmben. Egyrészt tükröt tart, olyan tükröt ami gátlástalanul megmutatja nekem, hogy mik a gyengeségeim, mi az amiben még nem vagyok mondjuk elég nyitott, vagy mik azok a helyzetek a hétköznapokban amikor még mindig a régi béna mintáim alapján mozdulok el egyik vagy másik irányba. Másrészt erre rá is dob egy lapáttal azzal, hogy őszinte velem és magával is. Nem akarja magát előttem másnak mutatni, amit hihetetlenül értékelek, és én sem húzom ki magam, ha a közelében vagyok. Ez a fajta álarc nélküliség (régen azt sem tudtam, hogy ez lehetséges) bár sokak számára félelmetes lehet, higgyétek el, nagyon nagy erő rejlik benne. Ha magadat adod akkor nincs többé mitől félned. Elfogadod, hogy ez vagy te és onnantól igazán te leszel aminek a felfedezése egy óriási kaland. Nem kell pazarolnod az idődet arra, hogy ki mit gondol, hogyan lehetnék mindenki számára megfelelő, hogy nehogy megbántsak valakit, vagy tetsszek ennek vagy annak. Ezt mind elfelejtetheted, (hiszen amúgy elég kevés embert érdekel) és hihetetlen kapacitásod lesz hogy megtaláld ki is vagy te valójában. Egyszeri vagy, megismételhetetlen és csodálatos. Gyönyörű és tökéletes a hibákkal együtt, amik maximum egy különlegességet adnak a lényednek, de semmiképpen sincsenek ellened. Nem is kéne azokat hibáknak hívni. Ebben az állapotban pedig szembe jönnek a hasonló állapotban lévők, mert láthatóvá váltok egymás számára.

Hát így. Így vagyunk mi itt barátok a világ másik végén. Az első perctől kezdve olyan mély és igazi az N-nel való kapcsolatom, hogy nem is volt kérdés számomra, hogy csodálatos lesz nekem vele (is) itt. De persze a valóság, mint már oly sokszor, minden képzeletemet felülmúlja. Elképesztő vidámság és teljesség az amit együtt megélünk. Felhőtlen csodabukfenceket nyomunk és nemcsak a matracon. Akkor is mikor nehéz, egymásra nézünk és tudjuk mi van. Megéljük a vacak állapotokat is.

Ezek a kapcsolatok azok amik engem rugdosnak.. mit rugdosnak, katapultálnak a fejlődés útján előre. Mert nem az az utam, hogy barlangba vonuljak, hanem az, hogy ezekkel a kis pipikkel és kakasokkal tanítsuk, szeressük és támogassuk egymást. Ha ez már nem játszik akkor elbúcsúzok ezektől az emberektől, mindenféle fájdalom nélkül, mert a barátságunk a jelenben született és abból is táplálkozik, nem csupán a múltból. Egészen addig amíg ez megvalósul nekem azt hiszem egyre több és több igazi barátom lesz. Mert én a barátságot nem években és tettekben számolom, hanem őszinteségben, szeretetben és mély pillanatokban. Mivel ezt csakis érezni tudom, nem is tudom igazán körülírni, nincs egy fogalom amibe beletuszkolhatnám, a barátság szó kicsit sem adja vissza azt amit érzek.

A barátság számomra az élet egyik hihetetlen és megható ajándéka, amiből én bőségesen kaptam. Kinyitom magam hát újra és újra, mert ugyan én sem vagyok sebezhetetlen, és aggályaim is vannak bőven, de nem ezen van a figyelmem. Eldöntöttem, hogy bátor leszek, és szerencsére sok útitársam van, mégha nincsenek is fizikailag mindig mellettem.

Om Tat Sat